Saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen kevés kell ahhoz, hogy valakiben olyan világok nyíljanak meg, miket valahol magában hordoz úgy, hogy azt érzi, de mégsem tud róla. Egy általam nagyon tisztelt főiskolai tanárom néhány biztató szava elég volt ahhoz, hogy rá merjek lépni egy járatlan, eddig még senki által nem taposott útra, és elhagyva hét évi tanítói munka után a biztos állást olyanba kezdjek, amit előttem még senki nem csinált. 1991-ben még se jogosítványom, se autóm, mégis bábelőadásaimmal nem csak Borsod megyében, de Szabolcs-Szatmár, és Hajdú-Bihar településeinek óvodáiban, iskoláiban is felléptem. Egy katonai csővázas hátizsákban voltak a bábok, díszletek, és vonattal, autóbusszal utaztam, gyalogoltam. Valószínű, hogy aki látott, azt gondolta, túrázó diák vagyok.
Banyussal jártam a településeket. (Így hívtam a hátizsákot, mert szó, ami szó, ha nem lett volna a célnak oly megfelelő, bizony a hátamra nem vettem volna, annyira nem volt nőies. Mit szépítsem, csúnya volt szegény, de én nagyon tudtam szeretni, összetartoztunk, és a sikert, tapsot, mosolyt hordta magában: a bábszínházamat!)

Hogy milyen volt az idáig vezető út?

1988-ban egy bábtanfolyam elvégzése után mint tanítónő részt vettem Sárospatakon egy bábos táborban melynek célja tulajdonképpen az volt, hogy a következő évi bábfesztiválra segítsen a résztvevőknek egy olyan bábdarabot létrehozni, melyet majd a következő évben már be is tudnak mutatni a „Zsákomban a bábom ” bábfesztiválon.

Egy szabadon választott történelmi tárgyú téma feldolgozását javasolták, mely kötődik Sárospatakhoz. Járt mindenkinek az esze kereke, születtek is az ötletek sorra, és át tudja érezni helyzetemet az, aki megtapasztalta milyen érzés, amikor körülötte már mindenki tudja, mit szeretne, látja a célt, látja az odáig vezető tennivalókat, neki meg még halvány fogalma sincs, mikor jön már az a szikra, mely megvilágosítja. Hát így voltam én. Sötétben. Lassacskán kétségbe esve. Mígnem egyik reggel arra ébredek, hogy én bizony Jézus születésének történetét fogom színre vinni. Bizonyára sokan voltak már így, hogy egyszer csak tudták, mit kell tenniük, pedig addig a pillanatig még csak futólag sem jutott eszükbe, de mikor eszükbe jutott határozottan tudták, hogy az lesz a jó.
Megmagyaráztam választásomat. Nem magyar történelemből való a téma, Sárospatakhoz meg még úgyse kapcsolódik, de ennél szebb, történelmet és mai napig mindent befolyásoló történet nincs még egy a világon. Áldásukat adták.
A dramaturgiában segített Máté evangéliuma, no meg a remek dramaturgok, de hogyan, milyen bábokkal vigyem én azt színre? Legyenek a bábok csuhéból, végül erre jutottam. Mit mondjak! Nyár derekán nem volt könnyű csuhét szerezni. Ráadásul fogalmam sem volt hogyan kell csuhéfigurát készíteni! Mindenki megosztotta velem e téren meglévő ismereteit, hát születtek alakok mikkel asztali játék formájában fel lehetett vázolni a bábdarabot. Nagyon előrehaladott állapotban volt a darab, mikor hazaindultam, Szentirmai László tanár úr, a főiskola docense, és a „Zsákomban a bábom” bábfesztivál fesztiváligazgatója azzal engedett mindenkit útjára, hogy a következő évben a fesztiválra kész előadásokkal vár vissza mindenkit. No én már a vonaton azon gondolkodtam milyen ürüggyel mentem majd ki magam, és bár feszített belülről a gondolat, hogy mégiscsak tovább kellene gondolkodnom, és kerek egésszé formálnom, amit elkezdtem, de megnyugtattam magam, hogy tanító volnék én tulajdonképpen nem bábművész, és végeredményben én csak azért mentem el ebbe a táborba, hogy bábszakkör vezetőjeként jobban tudjam végezni a munkámat.
Ez volt nyáron. Mígnem novemberben jön ám egy levél Nyíregyházáról, mutassam be a nyáron született bábdarabomat.
Lám, egy kis szellő is elegendő hogy a hamu alatt nyugvó parázs újra lángra lobbanjon!
Így voltam én is! És annyira minden azt szolgálta az első előadásomon, hogy nagyon jól sikerüljön. Egy nagyon hangulatos miliőben kellett előadnom, ráadásul este, remek megvilágításnál, előttem pedig egy csak zenére előadott bábjáték került bemutatásra, mely a nézőket eleve egy emelkedett lelki állapotba hozta. Az én csöndes, lelket megérintő negyed órás játékom után háromszor tapsoltak vissza! Ha akkor nem kapom azt a meghívást, ha akkor nem minden úgy történik, mint akkor, akkor én következő évben nem lépek fel, sőt el sem megyek a következő évi fesztiválra, akkor pedig nem találkozom Szabó Gyuláné –Lujzika néni- termésbáb kiállításával.
A Sárospataki „Zsákomban a bábom” bábfesztivál után „A bábjátékos” c. szakmai lapban előadásomról a következőket írták:
Akkor és ott a fesztivál programjaként került kiállításra az országban egyedülálló termésbáb kiállítás. Soha nem láttam hasonlót sem, de minden porcikámban azt éreztem, hogy én ezt szeretem, ilyet én is akarok, tudni vágyom, hogyan kell ilyen szépségeket teremteni.
Szentirmai László tanár úr volt az, aki biztatott, menjek el Kaposvárra Szabó Gyulánéhoz, Lujzika nénihez, tanuljak tőle, mert így más az országban nem dolgozik.
Lujzika néni szeretettel fogadott, tanított, rendszeresen leveleztünk, telefonon beszélgettünk, Ő is volt nálunk több alkalommal, első kiállításomat ő nyitotta meg annak idején.
Azt hiszem, -mivel Lujzika néni már sajnos nincs közöttünk-, ma én vagyok az országban az egyedüli, aki hozzá hasonlóan alkotok. Hozzá hasonlóan, de nem ugyanúgy! Ő Kaposváron bábcsoportjaival termésbábokkal bábozott. Sok-sok díjat nyertek. Ő termésbábokat készített elsősorban. Én, mint tanító azért kívántam e technikát megtanulni, hogy tanítványaimmal együtt tudjak majd dolgozni, anyák napjára, húsvétra, karácsonyra, dramatizáláshoz, bábozáshoz, dekorációk készítésekor, valami nem mindennapit készíteni. Gondolataim nem elsősorban bábkészítésre fókuszáltak, hanem a fent említettekre, éppen ezért különbözik munkásságunk, igaz az utóbbi időben egyre többször kapok arra felkérést, hogy egy adott meséhez termésbábokat készítsünk. Sajnos csak az utóbbi időben kezdtem megörökíteni a különböző helyeken megszületett különleges bábfigurákat.
Itt az egri Benedek Elek Napközi Otthonos Óvodában készült néhány figurát lehet megtekinteni.
Hét évet tanítottam. Az utolsó négy évben, mikor Miskolcon dolgoztam, három évig volt különböző korosztályú bábcsoportom, két évig iskola-könyvtáros is voltam. Ezt cseréltem fel a szellemi szabad foglalkozásúak bizonytalan létével. 1991-től , vagyis már 17 éve, egyre nagyobb tudással és tapasztalattal bábelőadásokkal, népi játszóházak vezetésével, gyakorlati továbbképzések vezetésével próbálom megélhetésemet biztosítani. Férjem és gyermekeim tudnának arról mesélni, hogy mindaz mi munkámmal jár nem nyolc, hanem napi tizenkét óra munkát igényel. Csak én tudom, mennyi teendő van azzal, hogy egyedül szervezem a munkáimat, egyedül hozom létre bábdarabjaimat, egyedül gyűjtöm be ősszel a közel 100 zsáknyi csuhét és több kisszekérnyi gyékényt, a sokféle, munkámhoz szükséges termést. Mivel 2005-től vállalkozóként végzem mindezt, köztudott, hogy „Állam bácsi’ minden áldott nap után kéri a neki járót, egy vállalkozónak nincs fizetett szabadsága. Nagyon sokat dolgozom, de olyat csinálok, amit senki más rajtam kívül, bárhová megyek, annyi szeretetet kapok, hogy hazafelé vezetve nagyon sokszor azt érzem, bármilyen sokat próbáltam adni, én maradtam adós. És itt most nem pénzre gondolok!
Végtelen hálával van tele a szívem a sok kedves, elismerő, dicsérő szóért, és nem azért, hogy magamról sokat képzeljek, hanem mert soha nem érzem elégedettnek magam, és kell a megerősítés!